3. fejezet

- Szeretem őt. -jelentette ki Liam.
- Ez érthető, hiszen testvérek vagytok, de ennyire... -kaparta anya a levegőt vörös fejjel.
- Anya, ő a barátnőm. -fogalmazta át magam bátyám, én pedig karjába bújva vészeltem át az eseményeket.
- Liam, fogod a cuccod és elköltözöl! -közölte édesapám rideg hangon.
- Nem vehetitek el tőlem. -suttogtam erőtlenül, és akaratlanul is folytak a könnyeim.
- Ez törvény ellenes. Nem kufircolhatsz a vér szerinti testvéreddel, Emily. -fogta meg a kezem anyu.
- Vele megyek. -szipogtam.
- Szó sem lehet róla! -ordított rám apa. -Ti elvesztettétek a józan eszeteket! -csóválta a fejét.
- Nem! Anya, apa! -álltam föl. -Szeretem őt és ő is engem, és vele fogok menni! -rohantam volna, ha anya nem ragadja meg a csuklómat és le nem rángat a pincébe. Bezárt.

Egy pár óráig csak dörömböltem és üvöltöttem, de láttam, hogy semmi értelme, így kiültem az ablakba. Rács volt rajta. Mintha eleve börtönnek tervezték volna. De a napfény mégis bevilágított, színes szikrákat szórva a havon.
Elmélyültem egy emlékképben:

*9 évvel ezelőtt*

Hivatalosak voltunk egy szülinapi partira. Vagyis csak Liam. Engem nem szerettek, így nem hívtak el...
- Mivan te mocskos? -gáncsolt ki egy fiú a kert felé tartva. Mindenki engem nézett és a hasukat fogva nevettek.
- Hagyj békén, légyszives. -mondtam alig hallhatóan miközben fölkeltem a földről.
- Mi az te pisis, csak nem félsz? -sétált vissza a fiú és ismét a földre nyomott. Pityeregve húztam föl a térdeimet és a fülemet befogva szorítottam össze a könnyektől nedves szemeimet.
- Pisis, pisis, pisis... -csúfolt mindenki.
- Senki sem szeret, mindenki utál! -kiáltotta az egyik lány.
- Hé! Mi bajotok van vele? -szólalt föl az ismerős hang.
- Liam! -poroltam le magam és odaszaladtam hozzá. -Menjünk el innen! -öleltem át.
- Máris megyünk Ems. -mosolyodott el.

- Engem tényleg senki nem szeret? -álltam meg az úton. Oldalra döntött fejjel bambultam.
- Dehogyisnem! Én imádlak, és ezt igazán tudhatnád. -nyújtotta felém a kezét, amit megfogtam.
- Örökké? -suttogtam.
- Örökkön-örökké. -adott egy puszit a hajamra.
- Liam, te olyan nagy vagy már, engem sem fognak sokáig csúfolni, ugye? -csuklott el a hangom.
- Figyelj, lehet egy életen át kapod a pofonokat, de ügyesnek kell lenned! -kacsintott. -Én pedig mindig melletted leszek. Most pedig gyerünk haza, de majd anyának ne mondjuk el mi történt...

*Jelen*

Tettem pár lépést az ajtó felé, ahonnan a zár kattanását hallottam, majd az immár sötét helységbe betört a nappali lámpa fénye. Hunyorogva kiléptem, megvető pillantással bélyegezve anyámat elhaladtam, és Liam szobája felé szaladtam. Benyitottam, de már csak egy cetli állt az ágyon. Az üresség szinte mellkason vágott, mikor körbenéztem. Se egy tárgy, se egy emlék, csak egy póló az ágyon. Fölvettem róla a sárga lapocskát, majd összegyűrtem és zsebre vágtam. Liam pólójára már nem is figyeltem, csak a szobámba rontva a telefonomért mentem, és tárcsáztam Liamet.
- Szia, itt Liam. -hallottam meg hangját.
- Figyelj, hol vagy? Sajnálom, ho...
- Sajnos most nem tudok telefonhoz jönni, a sípszó után hagyj üzenetet. -píííííp. (sípszó) Kinyomtam.
- A francba is! - dobtam le magam az ágyra és zokogni kezdtem. Ismét elveszítettem...
A cetli.
Kivettem a gyűrött papír darabkát a zsebemből, majd átfutottam rajta.

" Szia Emily!
 Most lehet, hogy nem a legjobbkor írok, de ha szeretnél velem jönni, pakolj össze és éjjel 2-kor menj a szobámba. Érted megyünk. Ha nem leszel ott, egy életre békén hagylak ígérem. Tudnod kell, hogy szeretlek! Liam.xx"

 Föl sem fogtam. Mehetek Liammel. Ez... fantasztikus!
Gyorsan kaptam ki a bőröndömet, és az épp kezembe akadó ruhát belehajigáltam.
Fél 2 volt. Idegesen járkáltam föl-le Liam szobájában, és vártam.
Ekkor jött az, amire a legkevésbé számítottam: apa karba tett kézzel állt az ajtóban.
- Én... nem tudtam aludni. -makogtam.
- És unalmadban összepakoltál 2 bőröndbe?! -vonta föl szemöldökét. -Nem hagyjuk, hogy elfajulj! -ezzel megfogott (?) és átvitt a szobámba, kulcsra zárva azt. Öcsém, ezeknek kulcs mániájuk van?
Egyedül éreztem magam, illetve 100 hullám csatot törtem az ajtóba. Jön a költői kérdés: Miért nem mászok ki az ablakon?!
Nos, semmi magyarázatom sincs azon kívül, hogy hatalmas zajjal jár a kinyitása. Ráadásul nagy erőfeszítésbe kerül mire hajlandó kinyílni... Vagyis valószínű, hogy mire ki tudnék jutni, anyámék lesben állva várnának rám. Azzal pedig se előre, se hátra nem jutok. Így csak ültem az ágyon. Illetve egy újabb csomag hullám csattal próbálkoztam -ám sikertelenül.

Reggel a szememből dörzsöltem ki a csipát, és az ajtóhoz léptem.
- Kinyílsz! Most! -fenyegettem meg az ajtót, és mintha a szavam hatott volna, az kinyílt.
- Nincs mondani valóm. -került ki anya, miután észrevette, hogy kijöttem.
- Nekem lenne. -tettem karba a kezem.
- Mivel sejtem, hogy mi az, nem érdekel. -ezzel lefelé ment a lépcsőn.
- Téged mi érdekel? Az, hogy hogy tudsz kefélni. -indultam utána. -Soha nem foglalkoztatok velem, és csodálkoztok, ha a saját testvérembe szerettem bele? Apám helyett apám volt. Mindig ott volt, ha kellett... de ti...szartatok a fejünkre. -lenézően méregettem őt, majd miután csak elfordult, fölmentem.
Tudta, hogy igazam volt. Tudta, és már nem tudott mivel visszavágni.

* 3 hónappal később*

Hírét sem hallottam Liamnek, már 3 hónapja. Május van. Azonban már túlléptem bátyámon. Találtam egy srácot, aki ugyan olyan, mint ő. A neve David. Egy hete találkoztunk és tegnap jöttünk össze. Figyelmes, aranyos, és a csillagot is lehozná értem.
- Baj van, kicsim? -ölelte át a derekam, miközben a tűzijátékot vártuk.
- Semmi, tényleg. -adtam egy csókot puha arcára, és vissza szegeztem tekintetem az égre.
- Szeretlek. -ölelt át hátulról, így vállára tudtam hajtani a fejem.
- Én is szeretlek. -válaszoltam. Abban a pillanatban elkezdődött a színes égi fény-játék.
Szembesültem a ténnyel, hogy hamarosan 18 éves leszek, és talán munkát kellene keresnem. Nem, nem azért, hogy legyen zsém megkeresni Liamet, hanem azért, hogy tudjam finanszírozni az albérletet, amibe költözni készülök.
Egy új életet szeretnék nyitni, Daviddel.

Haza értünk. A szobámba osontunk halk léptekkel, nehogy észre ne vegyenek anyuék. Ledöntöttem az ágyra, én meg rá másztam. A nyakát kezdtem szívogatni és a fülcimpáját harapdosni, mire nagyobb sóhajokkal reagált. Pólóm alá nyúlt, és derekamat simogatta. Édes csókolózásból, szenvedélyesbe mentünk át. Nem haboztam, azonnal vetkőztetni kezdtem őt és magamat is. De miért is menne egyszerűen minden?! Miért ne rontaná el valaki?
Vagy épp valami. Ami jelen esetben a telefonom hangos, nagyon hangos csengő hangja.
- Mrhh. -morogtam, és ellöktem magam barátomtól, mire öklendezett (?) egyet. Kikutattam a székre hajított táskámból a hang forrását, majd ledöbbenve vizsgáltam a képernyőt, amin egy nyomtatott "LIAM HÍV" felirat volt.
Csak néztem. Mit akarhat? Miért keres föl pont most? Hol volt eddig?
Elég Emily! Ha nem veszed föl soha nem tudod meg! -győzködtem magam, és rámentem az 'elfogad' opcióra.
- L-Liam? -dadogtam könnyes szemmel. Egy ideig bele sem szólt, majd köhintett egyet, és hangos sóhaj mellett próbált megszólalni.

- Szia, Ems. - azt hiszem... remegett a hangja. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy kinyögje (szó szerint) a mondanivalóját.

Kommenteiteket várom, köszönöm a az eddigi támogatást^^ Hálás vagyok a feliratkozóknak is:)) Nos, jövőre ismét hozom a részt :D Kellemes, boldog és sikeres új évet kívánok mindenkinek!:))

2. fejezet

Liam nem állított le, sőt, inkább a csípőmnél fogva egyre jobban húzott magához.
Danielle, nos, szegény lány... Bár leszarom mit élhetett át, én nem tűrtem volna a körmöm reszelgetve (?) hogy a pasimat éppen smárolja a saját húga...
Éreztem őt. itt volt a számra tapadva. Imádtam, és most minden eddiginél jobban kívántam őt.

- Srácok, azt hiszem megyek. -jelentette ki, és az ajtó felé ment. Mintha a falnak beszélt volna, egy ajtó csapódás után komolyabbra vettük a témát.
Liam csak levette rólam a pólót, majd alaposan végigmért.
- Hmm, hugi. -nyalta meg száját. -Mintha megváltoztál volna. -kacsintott és a mellemen ragadt a szeme.
Még jó hogy változik az ember 2 év alatt...
Lassan vissza engedtem magam Liamre, és folyamatosan csókoltam ahol csak értem. Leküzdötte a pólóját, ami alatt 6 kocka is húzódott. Ujjaimmal végighúztam hasán, farmere övéig, amit lassan bontottam ki, tartva a szem kontaktust. Végül az a ruhadarab is a földön kötött ki. Kiakadt a szemem az izgalmi állapotban...khm... álló férfiasságán, és szinte a szememmel égettem le róla az alsónadrágot.
- Várj, édes. Előbb vetkőzöl te is. -vigyorodott el, és hirtelen fordított a helyzetünkön. Nyakamat csókolva haladt lejjebb és lejjebb. Át a melleimen keresztül a csípőmig végigcsókolt minden négyzet centimétert.
- Imádlak! -suttogta és visszatért a számhoz. Mosolyogva cibálta le rólam a nadrágot, majd a melltartóm kapcsával bíbelődött.
Kopogtak.
Mint akibe a villám csapott (bár akkor megbénulni szokás...) úgy röppentünk szét. Bebújtam az ágy alá, Liam pedig alvást színlelve takarózott be a pulcsimmal. Vagyis csak takarta a lenti környéket.
Anyák... mindig aggódnak... egy "megfázol kisfiam" mondat kíséretében lerántotta bátyámról a ruhadarabot, és mintha semmit sem látott volna, kirohant -szó szerint- a szobából.
Kuncogva másztam ki és feküdtem Liam mellé.
- Hol is tartottam? -harapott alsó ajkába. Újból a melltartóm kapcsán ragadt a keze. Megunhatta, -vagy nem tudom- mert teljes erejéből szakította le rólam a parány ruhadarabot.
A fehérneműk eltávolításával (végre) magamban érezhettem teljes hosszát. Előbb finom, gyengéd tolásokat hajtott végre, majd egyre gyorsabb tempót vett fel.
Szinte egyszerre repültünk a csillagos égig. Liam legurult mellém.
Kihalászta a takaróját a szekrényből, majd szorosan hozzábújva pihentünk.

- Liam... -szólaltam meg a síri csönd után.
- Mondd, édesem. -simított ki egy kósza hajszálat az arcomból.
- Nem lesz ez így jó. -néztem fel gyönyörű barna szemeibe.
- Mi? -vonta föl a szemöldökét.
- Az, hogy a testvérem vagy... Nem azzal van a baj, hogy az vagy, hanem azzal, hogy ágyba bújok veled. Csak tudod... az a baj, hogy hiányzol. Akármikor látlak a TV-ben, újságban, interneten vagy bárhol, csak arra tudok gondolni, ami 4 éve történt. És fáj. Fáj, hogy nem tehetjük meg bármikor azt amit az előbb. Mikor szinte már szenvedek a vágytól, hogy hozzád érhessek, hogy megérints. És ez nem testvéri kötődés, Liam. Szerelmes vagyok beléd. -simítottam tenyereimet mellkasára, amitől kirázta a hideg.
- Emily... én nem is tudom mit mondhatnék erre. -ráncolta össze homlokát.
- Csak annyit mondj, hogy te is így érzel-e vagy mehetek a picsába.
- A húgom vagy, nem dobhatom ki a saját húgomat. -háborodott föl. -Szeretlek, Ems. -cirógatta karomat. - De erre találnunk kell egy megoldást. Lehetetlenség együtt lenni...így. -csak hallgattam amit mondott, és rá kellett jöjjek: igaza volt.
- Liam, kérlek. -hunytam le a szemeimet. -Próbáljuk meg. Az sem érdekel, ha titokban, vagy bánom is én, de a francba is! Veled akarok lenni! -fakadtam ki.
- Hé, nyugi, a tiéd vagyok. -mosolygott édesen, és magához húzott. Hallottam, hogy ver a szíve, éreztem az illatát, és tudtam, hogy már senki nem veheti el tőlem.
- Te Liam -kaptam fel a fejem. -2 évvel ezelőtt volt egy kis akciónk... -pirultam el.
- Emlékszem. -vakarta meg a tarkóját kínosan fölnevetve.
- Mi volt az a papír? -néztem csodálkozva.
- Tudod... anyu bejött. Én meg épp a "küldetésemet" végeztem amit rám bíztál. És közölte, hogy épp innen mehettél ki... Aztán közölte anya, hogy nem mehetek be hozzád 10 után este...és hát.. te jöttél be...és érted na. -dadogott idegesen.
- Értem. -inkább nem nyilvánítom ki a véleményem... csak veszekednénk.
- Emily, lennél a barátnőm? -szaladt ki a száján olyan gyorsan, hogy kétszer át kellett elemeznem, mire kiszűrtem a "lényeget"
- Természetesen, Payne. -adtam puszit az arcára. Hozzábújtam, és mélyen belélegezve illatát, elnyomott az álom.

* 1 évvel korábban *

- Emily, vendégünk van! -ordított apu a konyhából. Sejtettem ki az, így nem mentem le. A folyosó sarkáról bámultam, ahogy a bátyám bemutatja az újdonsült barátnőjét.
Becsaptam a szobám ajtaját, és hiába vártam, nem jött senki. Azt hittem majd Liam jön, és megkérdezi, hogy mi bánt. Úgy, mint régen... De semmi.
Hiányoztak azok a régi idők, mikor a medence mellett kártyáztunk és néha-néha úsztunk kicsit. Bevertem a lábam és Liam puszikat adott rá. Minden egyes puha puszi után megkérdezte hogy fáj-e még.
Hiányzott Liam...

Esett a hó. Még mindig esett a hó. Liam és az a loknis ribanc kint játszottak a kertben, pont úgy, ahogy velem tette anno' még évekkel ezelőtt.
Ekkor gyűlöltem meg Liamet. Azt mondta, hogy ő mindig ott lesz nekem. Akkor most hol van?! Azt ígérte, hogy mindig meg fog hallgatni, neki bármit el lehet mondani. Még sincs itt. És ez annyira fájó érzés, hogy már a halál is kényelmesebb gondolat. (egyáltalán létezik olyan, hogy egy gondolat kényelmes? -szerk.megj.)

Nem bírtam tovább: fölhúztam az ablakot és ordítani kezdtem.
- Te utolsó, mocskos rohadék! -utánoztam a sakált. -A lehető legrosszabb testvér vagy! Utállak, gyűlöllek! Azt mondtad itt leszel, most meg teszel rá hogy van egy húgod! Inkább azzal a csitrivel fetrengsz a hóban, minthogy megnéznéd hogy élek-e még! Dögölj meg! -csuktam vissza a kis nyílást. Lecsúsztam a falhoz, és a földön labdát alkotva, erősen és hangosan zokogni kezdtem.

Fél évvel később már az sem érdekelt, hogy vesz-e még levegőt. Nem hallottam róla, nem árulták el hogy haza jött. Nem gyűlöltem, csak leszartam hogy mi van vele. És hogy mitől változott meg a véleményem?!
Azt álmodtam, hogy mellém fekszik, és azt súgja, hogy most már itt van velem és soha többé nem fog elhagyni.
De ez a múlt harangja...

*Jelen*

Lassan nyitottam ki a szemem és a vaksötét szobába ütköztem. Pislogtam vagy ezerkétszázszor, hogy aktiválódjon a macska pupillám, de csak nem jött össze. Már úgy nézhettem ki mint akinek nagy dolga van a wc-n és nyomja, nyomja de csak nem jön ki az ürülék. Majd' kidülledtek a szemgolyóim, mikor hirtelen Liamet vettem észre magam mellett, aki -bár nem láttam- de biztosan úgy nézett rám, mint akinek nincs ki a négy kereke.
- Mit... csinálsz? -kérdezte félénken.
- Pszt! -ütöttem képen, (azt hiszem a képe volt) és megint elkezdtem kidüllesztgetni a szemem. Feladtam. A takarót magamra húzva, Liam mellkasába fúrtam magam, és ismét elnyomott az álom.

Fölriadtam. Negyed 4 múlt öt perccel. Állapítottam meg, nem is tudom honnan. Csak annyit tudok, hogy éhes voltam. És Liam húsra éheztem.Elkezdtem rángatni a békésen alvó bátyámat barátomat, de nem kelt fel. Lassan a takaró alá nyúltam, és elvezettem a kezem a himbilimbijéhez, majd óvatosan megfogtam. Ajkaimat forró nyakára helyeztem, és csókolni kezdtem. Azonnal felém fordult és letámadta ajkaimat.
Nem sipisupiztunk, csak csupán hosszas előjátékot folytattunk kb fél 7-ig, mert már világos volt. Fölé másztam, és büszkeségét -ami már kő kemény volt- lassan föl-le kezdtem húzogatni. Gyorsabban és gyorsabban. Mikor közölte (sikította) hogy el fog menni, abbahagytam a mesterségemet és följebb csúsztam, lovagló pózban helyezkedtem el.
Annyira tökéletes lett volna minden, ha anya nem nyit ránk.
Szerintem erős sokkot kapott, mert a szívéhez szorította kezeit, és sikítva rohant ki (ismét) a szobából.
- Ajj-ajj. -sisteregtük egyszerre, majd elkezdtünk fölöltözni. (Bár szívesen befejeztem volna amit elkezdtünk...)
- Este kárpótollak, de most nyugtassuk le anyut. Valahogy... -adott egy puszit a fejemre és föltépte az ajtót. A gondolataimban olvas a gyerek...
- Richard, láttam amit láttam! -ordított anya  folyosó közepén apának.
- Anya... -kezdtem bele. -Ez nem az volt aminek látszott... -sóhajtottam.
- Mégis mi volt ez? -ordított.
- Nem tudom... -hajtottam le a fejem.
- Na ameddig nem jut eszetekbe, se te, -mutatott Liamre majd rám. -se te nem mentek sehova. A szavatokat se akarom hallani, menjetek a szobátokba, és kérem a szobátok kulcsait! -mondta szigorúan anya.
- Ezt te sem mondhatod komolyan! -kiabáltam. -Bezársz a a szobánkba?! -tártam szét a karjaimat.
- Ha ez kell ahhoz, hogy ne találkozzatok és hogy meg tudjátok magyarázni mi volt ez, akkor igen, pont ezt fogom tenni! Na, nyomás! Te erre, te arra! -oszlatott szét minket.
Kivette a kulcsaimat, és bezárt. Komolyan bezárt.
- Anyaaaaaa! -üvöltöttem az ajtót verve. -Nem teheted ezt! -nyögtem elcsukló hangon.
- Kuss! Nem érdekel! -hallottam anyám elhaló kiáltását, miközben kiordítottam a könnyeimet.

*2nappal később*

Ki lettünk engedve, de még csak egymásra sem nézhettünk. És kíváncsian várták a beszámolónkat.
Liam összekulcsolta a kezünket, és erősen szorítva vezetett le anyáékhoz a nappaliban. Leültünk a velük szemben lévő kanapéra, majd belevágtunk...

Köszönöm az eddigi visszajelzéseiteket, fantasztikusak vagytok!<3 Kommenteket továbbra is  várom! ;) És tessék igénybe venni a Tetszik/Nem tetszik gombokat is!:D

1. fejezet

Sziasztok!:D
Köszönöm a visszajelzéseket és a biztatást, nem bírtam tovább muszáj volt éjszakának idején megírnom a következőt! :D De előbb közlök egy fontos tényt: Nem vagyok orvosi segítségre szorult!:'Dxd
Na szóval, csak így tovább, imádlak titeket.^^
Kommentelni kötelező! :)

Ami azt illeti... bármennyire gyűlöltem Liamet, annak az éjjelnek a varázsát senki sem tudta felülmúlni. De ez csak testvéri kötődés. Na jó... ez biztosan nem az. Hiszen nem mindennapi egy ember számára, hogy vágyik valakire. Mármint...ez teljesen mindennapi. De hogy az a valaki a testvére legyen?!
Különben is... ott van neki Danielle. Boldogok, aranyosak, bár éjjel feküdnék a csaj helyébe, de lényegtelen...
Ide szakember kell. 
Nem. Ide Liam kell. -állapítottam meg.

- Sz-szia Liam. -szóltam bele a telefonba félénken.
- Emily? -kérdezte.
- Én csak azt szeretném tudni....hogy jól vagy-e hogy hol vagy? -piszkáltam a körmöm.
- Pont úton vagyok haza. -közölte közömbösen.
- Hát... én is..izé. Itthon vagyok. -mosolyogtam magamban.
- Oké, és? -kérdezte ridegen.
- Liam, 4 éve alig láttalak! -emeltem följebb a hangom.
- Hé-hé! Mikor utoljára ilyen hangnemben beszéltél megdugattad magad, szóval most vegyél vissza. -röhögött a telefonba.
- És honnan tudod, hogy most nem akarom? -haraptam az alsó ajkamba. Válaszul csak egy üresen zúgó hangot kaptam.
Gratulálok, Emily Janet Payne! Ezt ügyesen elbasztad!
Mondjuk... jogos. Ha én fiú lennék és arra kérne a 13 éves kishúgom, hogy rontsam meg, aztán 4 évig felé sem néznék, majd kapnék egy hívást hogy megint baszhatnékja van velem, én is kinyomtam volna rohantam volna a szobájába... De csak én vagyok ilyen kívánós?!

*3 órával később*

Beszélgetést hallottam a konyha felől, miszerint Liam James Payne megérkezett.
Befújtam magam az édes illatú parfümömmel, megigazítottam a hajamat - meg a ruhámat - és drámaian kirontottam az ajtón.
- Beszélnünk kell! Most! -rángatott be a szobájába Liam. Amint becsukta az ajtót -kulcsra- hmm...itt készül valami... leült az ágyra és csak nézett. Mint mindig, én törtem meg a csendet:
- 4 év után eszedbe jutottam? -kérdeztem gúnyosan.
- 4 év után dughatnékod van? -vágott vissza.
- 4 év után szóba állsz velem? -vágtam karba a kezeimet.
- 4 év után még van képed duzzogni? -húzta föl a szemöldökét.
- 4 év után rájöttél már, hogy hiányoztam? -mosolyodtam el.
- 4 év után sem. -tekintett oldalra. Na jó... nem erre a válaszra számítottam, jöhet a B terv! Ja, azt elfelejtettem kitalálni...
- 4 év után csak veszekedni tudunk? -néztem rá boci szemekkel.
- 4 év után azt várod, hogy most vigyelek ágyba? Még mindig a húgom vagy, ha tetszik, ha nem! -állt föl és elém állt(?).
- 4 év után az a minimum hogy bocsánatot kérjünk. -kémleltem a tornacipőjét. Ott volt egy madár kaki rajta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem ment. Kihúztam a zsebemből egy zsepit, és alaposan kivikszeltem a cipőjét majd a kukába dobtam a szaros zsepit. Hol is tartottunk? Ja, épp arra várok hogy bocsánatot kérjen!
- Sajnálom, Ems. -húzott magához. Szorosan átfogtam őt.
- Szemétláda! Miért nem kerestél soha? Annyira sajnálom..-suttogtam az utolsó két szót, miközben elhomályosodott a látásom.
- Szégyelltem magam... A 13 éves húgommal sipisupiztam a saját ágyamban, ugyan hogy állhattam volna eléd?! -tolt el magától.
- Bazdmeg! -szipogtam nevetve. -Hiányoztál. -és megint ölelkeztünk.
- Gyerekek! Itt van valaki. -kopogtatott anya az ajtón.
- Szia Liam. -nyávogott (?) valaki az ajtó előtt.
- Danielle! -suttogta. Miért kell suttogni? -Ágy alá! Most! -utasított.
- Várj kicsit! -kiáltott ki a bátyám a barátnőjének. Lassan, kelletlenül bekúsztam az ágy alá és onnan kémkedtem.
Kikattant a zár, és a gyönyörű lány Liam nyakába vetette magát. Bátyám érzéki csókokkal terítette el a lány arcát, és leültette -a felettem lévő- ágyra.
Mi?! Nem! Mi?! -pattogtak az agykerekeim.
Miért vagyok....féltékeny?

*2 évvel korábban*

- Liam jelentkezett az X-factorba! -visította anya.
- Akkor mostantól kevesebbet látjuk őt, igaz? -szomorodtam el.
- Kicsim, tudod mennyire szeret téged. -ölelt át anya. Hát....khm... igen...szeret... -az ő kishúgát nem hanyagolná el sosem. Most is csak a kamasz kor hatására, tudod... -kacsintott.
- Remélem így lesz! -mosolyogtam, majd Liam szobája felé vettem az irányt. Kopogtattam. Semmi. Még egyszer, majd kinyílt az ajtó.
- Nem mertem rád rontani. -kuncogtam, miközben belibbentem a szobába.
- Emily, beszélnünk kell. -jelentette ki komolyan és leült velem szembe az ágyra.
- Van egy lány... egy igazán mesés lány. -csillogtak föl szemei. -Az X-factor táncosa...és hát... elhívtam randira. -pirult el.
- Liam! Dehát ez nagyszerű! -öleltem át egy tökéletes műmosoly kíséretében. -De ugye mindig én leszek az első számú csajod? -mosolyogtam a gyűrűs ujjam emelve. Ez volt az ígéret ujj. Egy éve találtuk ki, mert vicces volt, hogy nem tudjuk tökéletesen kinyújtani.
- Hát természetesen! -kulcsolta át az ő ujjával.
- Mikor indulsz? -kérdeztem szomorúan.
- Holnap hajnalban. A válogatásra... Ott kell lennem.. -motyogta. -De fel a fejjel! Majd hívlak. -kacsintott és egy biztató mosolyt küldött felém. Éreztem, hogy nem lesz minden rendben ezek után. Ha sikeres lesz, ha nem. Bár a hangjával tuti benne lesz a top 5-ben, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy elveszítettem a bátyámat.
- Liam, csókolj meg. -kérleltem.
- Nem tehetem. -döntötte homlokát az enyémnek. -Anyáék... szóval megláthat. -húzta a száját. -Bár szívesen megtenném. -mosolygott megállás nélkül.
Fölálltam, bezártam az ajtót, és visszaültem.
- Nem láthatnak. -suttogtam. Ajkai vészesen közel voltak az enyémhez, én pedig úgy éreztem, hogy Ő életem szőke (barna) hercege fehér lovon. Pedig csak a testvérem volt, aki hevesen küzdött az ajkaimmal. Nekem a könny már potyogott a szememből, de nem hagytuk abba.
Hátradöntöttem az ágyon, és a csípőjére ülve, vagy inkább feküdve tértem le az ajkáról a nyakára.
- Emily, ezt most ne. -tolt el. De szavára sem figyelve, folytattam, és láthatólag és hallhatólag is, sikerült győznöm. Kibújtattam a felsőjéből és egy szem pillantás alatt kaptam le róla a pólót.
A nagy csókcsata közepette vettem észre, hogy már csak egy bugyi van rajtam, Liam ágyékánál pedig feszül az alsógatya anyaga.
Tapasztaltuk már, hogy én túl hangos vagyok, ezért Liamről letépve az alsóneműt, arra utasítottam, hogy elégítse ki magát mert én el kell hogy tűnjek. Még egy hosszú csók menetet lejátszottunk, miközben eljátszogattam.
Kisurrantam a szobából, kezembe a ruháimmal, majd úton a szobám felé, anya állított meg.
- Fürödtem. -előztem meg a kérdését, majd amilyen gyorsan csak lehetett, megtámadtam a szobámat.
Az ajtónak dőlve lecsúsztam, és a térdeimet fölhúzva zokogni kezdtem.
Nem, nem azért, mert nem csináltam a bátyámmal, hanem azért, mert nem lehet enyém a bátyám. Így nyomott el az álom, hogy még csak föl sem öltöztem, csak kuporodtam az ajtó előtt.
Reggel az ágyban találtam magam, és egy cetlit kaptam a homlokomra:

"Szép voltál, gratulálok. Liam."

Mai napig sem tudom, hogy mit vétettem... Aznap pedig...Nem is hívott, nem is beszéltünk...2 éven át egyáltalán semmit.

*Vissza a jelenbe*

Harci tyúkként (jobb hasonlat nem jutott eszembe -szerk.megj.) ugrottam kúsztam ki az ágy alól és ugrottam föl.
Danielle úgy nézett rám, mikor rávetettem magam Liamre, és csak szó nélkül lesmároltam, mintha meg tudna ölni...

Remélem nem okoztam csalódást, ha mégis akkor nézzétek el, mert istenem (!!!) mégis csak háromnegyed 2 van...
Kommentet írni!;) Puszi.

Bevezető.

Mielőtt azonnal kiikszelitek az ablakot, mert sablonosnak gondoljátok a sztorimat, NE higgyétek, hogy az lesz! Ez egy nem mindennapos történetnek ígérkezik, és nem okozok csalódást. Most mindenki forgatja majd a szemét hogy "unalmas!" "ugyan az mint a többi..." stb..
De ha az első fejezetet elolvasod, (és nem vagy analfabéta) rájössz, hogy ez tényleg nem a szokásos "rózsaszív felhős" történet! Nem, nem bizony! 
Jó olvasást, kommentet ne felejts el hagyni! ;) Puszi.


Nem minden napi az életed még 17 évesen sem, ha egy világsztár a bátyád...

2008. szept. 04.

 A 13. születésnapom után 3 nappal, anyáék közölték, hogy nyár utáni kiruccanásra mennek (megint...) és a bátyámmal miénk a ház egy teljes hétig. Sosem voltak velem, nem tudtam velük leülni egy hosszabb beszélgetésre. Soha. Így most is a szobámban gubbasztva a plafon gyönyöreiben merültem el, mikor halk kopogást hallottam és az ajtóm nyikorgását.
- A választ nem szokás megvárni? -vetettem oda.
- Sajnálom, nem hiszem hogy bármit is megzavartam volna. -csukta be maga mögött az ajtót a bátyám.
- Hát...ebben talán igazad van. -ültem föl és pár kósza könnycseppet töröltem le az arcomról.
- Hé, valami baj van? -ült le mellém Liam átkarolva a vállamat. -Nekem bármit elmondhatsz, tudod. -mosolygott rám.
Liam olyan... hogyis mondjam... törődő típus. Érdekli, hogy mi van velem, és nagyon sokat köszönhetek neki.
- Az a baj, hogy anyáék sosem hallgatnak meg, és nem törődnek velem. -hajtottam le a fejem. Mintha én szégyellném magam az miatt, hogy ők ilyenek.
- De én itt vagyok helyettük is. Mondd el, amit nekik szeretnél, én szívesen meghallgatlak. -emelte föl a fejemet az államnál fogva.
- 13 éves vagyok, és már minden lány tud mindent és a zöme csinálta is... -kicsit elpirultam, hisz elég kínos ezt épp a bátyámnak mesélni... - én pedig le vagyok maradva. -kínosan nevetett föl.
- Hogy érted ezt?
- Például mindenki csókolózott már, csak én nem. -húztam a számat.
- Ráérsz még vele! -kacsintott és már állt volna föl, de visszarántottam a pulcsijánál fogva.
- Nem fejeztem be. -néztem szúrós szemekkel az ő szemébe.
- Hát oké. -helyezkedett vissza az ágyra.
- Csókolj meg! -böktem ki gyorsan.
- Mi?! -szöktek föl a szemöldökei.
- Csókolj meg, a bátyámmal nem olyan ciki ha bénázok, mintha élesben járatnám le magam! -magyaráztam.
- Emily, a húgom vagy...ezt nem. -kerekedtek ki a szemei.
- Liam, a kurva életbe! Csókolj meg! -emeltem föl kicsit a hangom. (na jó... nem kicsit)
- Huh. -fújta ki erősen a levegőt.
Kezét a hátam mögé támasztotta az ágyon, a másikat pedig a combomra csapta (?) és egyre közelebb hajolt. Megcsapott az illata. Normális esetben nem fantáziáltam volna a bátyámról, de most úgy éreztem, ezt megtehetem. Szemeit lassan lehunyta én meg szinte már bandzsítva figyeltem az eseményeket. Egyszer csak egy puszit lehet a számra és villám gyorsan elhúzódott.
- Megfelel? -vörösödött fülig.
- Nem! Ez puszi volt és nem csók... -csóváltam a felem.
- Te...most komolyan azt akarod, hogy smároljalak le?! -húzta föl egyik szemöldökét és pedig egy egyértelmű bólintással a tudtára adtam, hogy pont ezt szeretném.
Aztán kezdtük előröl. Én bandzsítottam, ő lecsukott szemmel a számra tapasztotta száját. Pislogtam egy párat, majd én is lehunytam a szemem. Megnyalta a számat, és nyelvét az én számba döfte (?) át. Egy ritmusra mozogtak ízlelőszerveink (vagy mi a szinonimája a nyelvnek) és kezét az ágyról a derekamra tette. Nem is tudom... csináltuk ezt vagy 5-6 percen át, majd elhúzódott a torkát köszörülve.
- Köszönöm. -mosolyogtam rá. Ő csak fölpattant, és legközelebb már csak az a szobája ajtaját hallottam csapódni. Vágtam magamban egy olyan fejet, hogy "ennek mi baja lett?" és utána rohantam.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, és olyat láttam, amire normál esetben öklendeztem volna. Liam... éppen... ült...és.. ez kínos. Szóval Liam épp a csajhiányát dolgozta föl (dolgozta...már ha értitek...- szerk.megj.). De az utóbbi után csak odasétáltam... és mintha nem láttam volna semmit, leültem mellé.
- Emily...én... jujj. -kapkodott ide-oda a párna után -ami nem volt- így a kezével takarta ami takarható.
Szó nélkül megcsókoltam. Elhúzódott...
- Mire készülsz? -ugrott arrébb ijedten. Válaszul újból megcsókoltam. Most nem állította le az eseményeket.

- Emily. -szólalt föl rekedten. -Álljunk el, ameddig nem késő. -tolt el lágyan magától.
- Nem akarok leállni. -hajoltam közelebb.
- Nem akarom elvenni az ártatlanságod. -húzódott hátrébb. - A bátyád vagyok... te jó isten! Egyáltalán mit művelünk? -fújtatott (?) egy sort.
- Nyugi már. -túrtam hajába.
- Biztos..?
- Bizos! -mosolyogtam rá. Megtörtént.


Ennek már 4 éve. Nem mondom, hogy elfelejtettük, mert ezt lehetetlenség, de nem is volt nagyon témában. Az után anyáék egyszer sem hagytak magunkra, szóval esélytelen volt hogy a történelem megismételje önmagát. Ebben az is közrejátszott, hogy Liam a One Direction énekese. Én pedig...én meg egy szürke besavanyodott kisegér vagyok... Miért is számítana a kis Emily, ha a bátyja többszázezer dollárt hoz haza havonta kétszer. Meggyűlöltem. És ha haza jött, én minden áron kerültem a társaságát. Elmentem sétálni vagy épp bezárkóztam a szobába mint aki már nem is él. Nem is keresett. Anyáék egyszer sem említették, hogy "beszélj a bátyáddal mert hiányzol neki" vagy hasonlót. Csak papíron volt már közünk egymáshoz, idegenek voltunk egymásnak.