2. fejezet

Liam nem állított le, sőt, inkább a csípőmnél fogva egyre jobban húzott magához.
Danielle, nos, szegény lány... Bár leszarom mit élhetett át, én nem tűrtem volna a körmöm reszelgetve (?) hogy a pasimat éppen smárolja a saját húga...
Éreztem őt. itt volt a számra tapadva. Imádtam, és most minden eddiginél jobban kívántam őt.

- Srácok, azt hiszem megyek. -jelentette ki, és az ajtó felé ment. Mintha a falnak beszélt volna, egy ajtó csapódás után komolyabbra vettük a témát.
Liam csak levette rólam a pólót, majd alaposan végigmért.
- Hmm, hugi. -nyalta meg száját. -Mintha megváltoztál volna. -kacsintott és a mellemen ragadt a szeme.
Még jó hogy változik az ember 2 év alatt...
Lassan vissza engedtem magam Liamre, és folyamatosan csókoltam ahol csak értem. Leküzdötte a pólóját, ami alatt 6 kocka is húzódott. Ujjaimmal végighúztam hasán, farmere övéig, amit lassan bontottam ki, tartva a szem kontaktust. Végül az a ruhadarab is a földön kötött ki. Kiakadt a szemem az izgalmi állapotban...khm... álló férfiasságán, és szinte a szememmel égettem le róla az alsónadrágot.
- Várj, édes. Előbb vetkőzöl te is. -vigyorodott el, és hirtelen fordított a helyzetünkön. Nyakamat csókolva haladt lejjebb és lejjebb. Át a melleimen keresztül a csípőmig végigcsókolt minden négyzet centimétert.
- Imádlak! -suttogta és visszatért a számhoz. Mosolyogva cibálta le rólam a nadrágot, majd a melltartóm kapcsával bíbelődött.
Kopogtak.
Mint akibe a villám csapott (bár akkor megbénulni szokás...) úgy röppentünk szét. Bebújtam az ágy alá, Liam pedig alvást színlelve takarózott be a pulcsimmal. Vagyis csak takarta a lenti környéket.
Anyák... mindig aggódnak... egy "megfázol kisfiam" mondat kíséretében lerántotta bátyámról a ruhadarabot, és mintha semmit sem látott volna, kirohant -szó szerint- a szobából.
Kuncogva másztam ki és feküdtem Liam mellé.
- Hol is tartottam? -harapott alsó ajkába. Újból a melltartóm kapcsán ragadt a keze. Megunhatta, -vagy nem tudom- mert teljes erejéből szakította le rólam a parány ruhadarabot.
A fehérneműk eltávolításával (végre) magamban érezhettem teljes hosszát. Előbb finom, gyengéd tolásokat hajtott végre, majd egyre gyorsabb tempót vett fel.
Szinte egyszerre repültünk a csillagos égig. Liam legurult mellém.
Kihalászta a takaróját a szekrényből, majd szorosan hozzábújva pihentünk.

- Liam... -szólaltam meg a síri csönd után.
- Mondd, édesem. -simított ki egy kósza hajszálat az arcomból.
- Nem lesz ez így jó. -néztem fel gyönyörű barna szemeibe.
- Mi? -vonta föl a szemöldökét.
- Az, hogy a testvérem vagy... Nem azzal van a baj, hogy az vagy, hanem azzal, hogy ágyba bújok veled. Csak tudod... az a baj, hogy hiányzol. Akármikor látlak a TV-ben, újságban, interneten vagy bárhol, csak arra tudok gondolni, ami 4 éve történt. És fáj. Fáj, hogy nem tehetjük meg bármikor azt amit az előbb. Mikor szinte már szenvedek a vágytól, hogy hozzád érhessek, hogy megérints. És ez nem testvéri kötődés, Liam. Szerelmes vagyok beléd. -simítottam tenyereimet mellkasára, amitől kirázta a hideg.
- Emily... én nem is tudom mit mondhatnék erre. -ráncolta össze homlokát.
- Csak annyit mondj, hogy te is így érzel-e vagy mehetek a picsába.
- A húgom vagy, nem dobhatom ki a saját húgomat. -háborodott föl. -Szeretlek, Ems. -cirógatta karomat. - De erre találnunk kell egy megoldást. Lehetetlenség együtt lenni...így. -csak hallgattam amit mondott, és rá kellett jöjjek: igaza volt.
- Liam, kérlek. -hunytam le a szemeimet. -Próbáljuk meg. Az sem érdekel, ha titokban, vagy bánom is én, de a francba is! Veled akarok lenni! -fakadtam ki.
- Hé, nyugi, a tiéd vagyok. -mosolygott édesen, és magához húzott. Hallottam, hogy ver a szíve, éreztem az illatát, és tudtam, hogy már senki nem veheti el tőlem.
- Te Liam -kaptam fel a fejem. -2 évvel ezelőtt volt egy kis akciónk... -pirultam el.
- Emlékszem. -vakarta meg a tarkóját kínosan fölnevetve.
- Mi volt az a papír? -néztem csodálkozva.
- Tudod... anyu bejött. Én meg épp a "küldetésemet" végeztem amit rám bíztál. És közölte, hogy épp innen mehettél ki... Aztán közölte anya, hogy nem mehetek be hozzád 10 után este...és hát.. te jöttél be...és érted na. -dadogott idegesen.
- Értem. -inkább nem nyilvánítom ki a véleményem... csak veszekednénk.
- Emily, lennél a barátnőm? -szaladt ki a száján olyan gyorsan, hogy kétszer át kellett elemeznem, mire kiszűrtem a "lényeget"
- Természetesen, Payne. -adtam puszit az arcára. Hozzábújtam, és mélyen belélegezve illatát, elnyomott az álom.

* 1 évvel korábban *

- Emily, vendégünk van! -ordított apu a konyhából. Sejtettem ki az, így nem mentem le. A folyosó sarkáról bámultam, ahogy a bátyám bemutatja az újdonsült barátnőjét.
Becsaptam a szobám ajtaját, és hiába vártam, nem jött senki. Azt hittem majd Liam jön, és megkérdezi, hogy mi bánt. Úgy, mint régen... De semmi.
Hiányoztak azok a régi idők, mikor a medence mellett kártyáztunk és néha-néha úsztunk kicsit. Bevertem a lábam és Liam puszikat adott rá. Minden egyes puha puszi után megkérdezte hogy fáj-e még.
Hiányzott Liam...

Esett a hó. Még mindig esett a hó. Liam és az a loknis ribanc kint játszottak a kertben, pont úgy, ahogy velem tette anno' még évekkel ezelőtt.
Ekkor gyűlöltem meg Liamet. Azt mondta, hogy ő mindig ott lesz nekem. Akkor most hol van?! Azt ígérte, hogy mindig meg fog hallgatni, neki bármit el lehet mondani. Még sincs itt. És ez annyira fájó érzés, hogy már a halál is kényelmesebb gondolat. (egyáltalán létezik olyan, hogy egy gondolat kényelmes? -szerk.megj.)

Nem bírtam tovább: fölhúztam az ablakot és ordítani kezdtem.
- Te utolsó, mocskos rohadék! -utánoztam a sakált. -A lehető legrosszabb testvér vagy! Utállak, gyűlöllek! Azt mondtad itt leszel, most meg teszel rá hogy van egy húgod! Inkább azzal a csitrivel fetrengsz a hóban, minthogy megnéznéd hogy élek-e még! Dögölj meg! -csuktam vissza a kis nyílást. Lecsúsztam a falhoz, és a földön labdát alkotva, erősen és hangosan zokogni kezdtem.

Fél évvel később már az sem érdekelt, hogy vesz-e még levegőt. Nem hallottam róla, nem árulták el hogy haza jött. Nem gyűlöltem, csak leszartam hogy mi van vele. És hogy mitől változott meg a véleményem?!
Azt álmodtam, hogy mellém fekszik, és azt súgja, hogy most már itt van velem és soha többé nem fog elhagyni.
De ez a múlt harangja...

*Jelen*

Lassan nyitottam ki a szemem és a vaksötét szobába ütköztem. Pislogtam vagy ezerkétszázszor, hogy aktiválódjon a macska pupillám, de csak nem jött össze. Már úgy nézhettem ki mint akinek nagy dolga van a wc-n és nyomja, nyomja de csak nem jön ki az ürülék. Majd' kidülledtek a szemgolyóim, mikor hirtelen Liamet vettem észre magam mellett, aki -bár nem láttam- de biztosan úgy nézett rám, mint akinek nincs ki a négy kereke.
- Mit... csinálsz? -kérdezte félénken.
- Pszt! -ütöttem képen, (azt hiszem a képe volt) és megint elkezdtem kidüllesztgetni a szemem. Feladtam. A takarót magamra húzva, Liam mellkasába fúrtam magam, és ismét elnyomott az álom.

Fölriadtam. Negyed 4 múlt öt perccel. Állapítottam meg, nem is tudom honnan. Csak annyit tudok, hogy éhes voltam. És Liam húsra éheztem.Elkezdtem rángatni a békésen alvó bátyámat barátomat, de nem kelt fel. Lassan a takaró alá nyúltam, és elvezettem a kezem a himbilimbijéhez, majd óvatosan megfogtam. Ajkaimat forró nyakára helyeztem, és csókolni kezdtem. Azonnal felém fordult és letámadta ajkaimat.
Nem sipisupiztunk, csak csupán hosszas előjátékot folytattunk kb fél 7-ig, mert már világos volt. Fölé másztam, és büszkeségét -ami már kő kemény volt- lassan föl-le kezdtem húzogatni. Gyorsabban és gyorsabban. Mikor közölte (sikította) hogy el fog menni, abbahagytam a mesterségemet és följebb csúsztam, lovagló pózban helyezkedtem el.
Annyira tökéletes lett volna minden, ha anya nem nyit ránk.
Szerintem erős sokkot kapott, mert a szívéhez szorította kezeit, és sikítva rohant ki (ismét) a szobából.
- Ajj-ajj. -sisteregtük egyszerre, majd elkezdtünk fölöltözni. (Bár szívesen befejeztem volna amit elkezdtünk...)
- Este kárpótollak, de most nyugtassuk le anyut. Valahogy... -adott egy puszit a fejemre és föltépte az ajtót. A gondolataimban olvas a gyerek...
- Richard, láttam amit láttam! -ordított anya  folyosó közepén apának.
- Anya... -kezdtem bele. -Ez nem az volt aminek látszott... -sóhajtottam.
- Mégis mi volt ez? -ordított.
- Nem tudom... -hajtottam le a fejem.
- Na ameddig nem jut eszetekbe, se te, -mutatott Liamre majd rám. -se te nem mentek sehova. A szavatokat se akarom hallani, menjetek a szobátokba, és kérem a szobátok kulcsait! -mondta szigorúan anya.
- Ezt te sem mondhatod komolyan! -kiabáltam. -Bezársz a a szobánkba?! -tártam szét a karjaimat.
- Ha ez kell ahhoz, hogy ne találkozzatok és hogy meg tudjátok magyarázni mi volt ez, akkor igen, pont ezt fogom tenni! Na, nyomás! Te erre, te arra! -oszlatott szét minket.
Kivette a kulcsaimat, és bezárt. Komolyan bezárt.
- Anyaaaaaa! -üvöltöttem az ajtót verve. -Nem teheted ezt! -nyögtem elcsukló hangon.
- Kuss! Nem érdekel! -hallottam anyám elhaló kiáltását, miközben kiordítottam a könnyeimet.

*2nappal később*

Ki lettünk engedve, de még csak egymásra sem nézhettünk. És kíváncsian várták a beszámolónkat.
Liam összekulcsolta a kezünket, és erősen szorítva vezetett le anyáékhoz a nappaliban. Leültünk a velük szemben lévő kanapéra, majd belevágtunk...

Köszönöm az eddigi visszajelzéseiteket, fantasztikusak vagytok!<3 Kommenteket továbbra is  várom! ;) És tessék igénybe venni a Tetszik/Nem tetszik gombokat is!:D