1. fejezet

Sziasztok!:D
Köszönöm a visszajelzéseket és a biztatást, nem bírtam tovább muszáj volt éjszakának idején megírnom a következőt! :D De előbb közlök egy fontos tényt: Nem vagyok orvosi segítségre szorult!:'Dxd
Na szóval, csak így tovább, imádlak titeket.^^
Kommentelni kötelező! :)

Ami azt illeti... bármennyire gyűlöltem Liamet, annak az éjjelnek a varázsát senki sem tudta felülmúlni. De ez csak testvéri kötődés. Na jó... ez biztosan nem az. Hiszen nem mindennapi egy ember számára, hogy vágyik valakire. Mármint...ez teljesen mindennapi. De hogy az a valaki a testvére legyen?!
Különben is... ott van neki Danielle. Boldogok, aranyosak, bár éjjel feküdnék a csaj helyébe, de lényegtelen...
Ide szakember kell. 
Nem. Ide Liam kell. -állapítottam meg.

- Sz-szia Liam. -szóltam bele a telefonba félénken.
- Emily? -kérdezte.
- Én csak azt szeretném tudni....hogy jól vagy-e hogy hol vagy? -piszkáltam a körmöm.
- Pont úton vagyok haza. -közölte közömbösen.
- Hát... én is..izé. Itthon vagyok. -mosolyogtam magamban.
- Oké, és? -kérdezte ridegen.
- Liam, 4 éve alig láttalak! -emeltem följebb a hangom.
- Hé-hé! Mikor utoljára ilyen hangnemben beszéltél megdugattad magad, szóval most vegyél vissza. -röhögött a telefonba.
- És honnan tudod, hogy most nem akarom? -haraptam az alsó ajkamba. Válaszul csak egy üresen zúgó hangot kaptam.
Gratulálok, Emily Janet Payne! Ezt ügyesen elbasztad!
Mondjuk... jogos. Ha én fiú lennék és arra kérne a 13 éves kishúgom, hogy rontsam meg, aztán 4 évig felé sem néznék, majd kapnék egy hívást hogy megint baszhatnékja van velem, én is kinyomtam volna rohantam volna a szobájába... De csak én vagyok ilyen kívánós?!

*3 órával később*

Beszélgetést hallottam a konyha felől, miszerint Liam James Payne megérkezett.
Befújtam magam az édes illatú parfümömmel, megigazítottam a hajamat - meg a ruhámat - és drámaian kirontottam az ajtón.
- Beszélnünk kell! Most! -rángatott be a szobájába Liam. Amint becsukta az ajtót -kulcsra- hmm...itt készül valami... leült az ágyra és csak nézett. Mint mindig, én törtem meg a csendet:
- 4 év után eszedbe jutottam? -kérdeztem gúnyosan.
- 4 év után dughatnékod van? -vágott vissza.
- 4 év után szóba állsz velem? -vágtam karba a kezeimet.
- 4 év után még van képed duzzogni? -húzta föl a szemöldökét.
- 4 év után rájöttél már, hogy hiányoztam? -mosolyodtam el.
- 4 év után sem. -tekintett oldalra. Na jó... nem erre a válaszra számítottam, jöhet a B terv! Ja, azt elfelejtettem kitalálni...
- 4 év után csak veszekedni tudunk? -néztem rá boci szemekkel.
- 4 év után azt várod, hogy most vigyelek ágyba? Még mindig a húgom vagy, ha tetszik, ha nem! -állt föl és elém állt(?).
- 4 év után az a minimum hogy bocsánatot kérjünk. -kémleltem a tornacipőjét. Ott volt egy madár kaki rajta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem ment. Kihúztam a zsebemből egy zsepit, és alaposan kivikszeltem a cipőjét majd a kukába dobtam a szaros zsepit. Hol is tartottunk? Ja, épp arra várok hogy bocsánatot kérjen!
- Sajnálom, Ems. -húzott magához. Szorosan átfogtam őt.
- Szemétláda! Miért nem kerestél soha? Annyira sajnálom..-suttogtam az utolsó két szót, miközben elhomályosodott a látásom.
- Szégyelltem magam... A 13 éves húgommal sipisupiztam a saját ágyamban, ugyan hogy állhattam volna eléd?! -tolt el magától.
- Bazdmeg! -szipogtam nevetve. -Hiányoztál. -és megint ölelkeztünk.
- Gyerekek! Itt van valaki. -kopogtatott anya az ajtón.
- Szia Liam. -nyávogott (?) valaki az ajtó előtt.
- Danielle! -suttogta. Miért kell suttogni? -Ágy alá! Most! -utasított.
- Várj kicsit! -kiáltott ki a bátyám a barátnőjének. Lassan, kelletlenül bekúsztam az ágy alá és onnan kémkedtem.
Kikattant a zár, és a gyönyörű lány Liam nyakába vetette magát. Bátyám érzéki csókokkal terítette el a lány arcát, és leültette -a felettem lévő- ágyra.
Mi?! Nem! Mi?! -pattogtak az agykerekeim.
Miért vagyok....féltékeny?

*2 évvel korábban*

- Liam jelentkezett az X-factorba! -visította anya.
- Akkor mostantól kevesebbet látjuk őt, igaz? -szomorodtam el.
- Kicsim, tudod mennyire szeret téged. -ölelt át anya. Hát....khm... igen...szeret... -az ő kishúgát nem hanyagolná el sosem. Most is csak a kamasz kor hatására, tudod... -kacsintott.
- Remélem így lesz! -mosolyogtam, majd Liam szobája felé vettem az irányt. Kopogtattam. Semmi. Még egyszer, majd kinyílt az ajtó.
- Nem mertem rád rontani. -kuncogtam, miközben belibbentem a szobába.
- Emily, beszélnünk kell. -jelentette ki komolyan és leült velem szembe az ágyra.
- Van egy lány... egy igazán mesés lány. -csillogtak föl szemei. -Az X-factor táncosa...és hát... elhívtam randira. -pirult el.
- Liam! Dehát ez nagyszerű! -öleltem át egy tökéletes műmosoly kíséretében. -De ugye mindig én leszek az első számú csajod? -mosolyogtam a gyűrűs ujjam emelve. Ez volt az ígéret ujj. Egy éve találtuk ki, mert vicces volt, hogy nem tudjuk tökéletesen kinyújtani.
- Hát természetesen! -kulcsolta át az ő ujjával.
- Mikor indulsz? -kérdeztem szomorúan.
- Holnap hajnalban. A válogatásra... Ott kell lennem.. -motyogta. -De fel a fejjel! Majd hívlak. -kacsintott és egy biztató mosolyt küldött felém. Éreztem, hogy nem lesz minden rendben ezek után. Ha sikeres lesz, ha nem. Bár a hangjával tuti benne lesz a top 5-ben, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy elveszítettem a bátyámat.
- Liam, csókolj meg. -kérleltem.
- Nem tehetem. -döntötte homlokát az enyémnek. -Anyáék... szóval megláthat. -húzta a száját. -Bár szívesen megtenném. -mosolygott megállás nélkül.
Fölálltam, bezártam az ajtót, és visszaültem.
- Nem láthatnak. -suttogtam. Ajkai vészesen közel voltak az enyémhez, én pedig úgy éreztem, hogy Ő életem szőke (barna) hercege fehér lovon. Pedig csak a testvérem volt, aki hevesen küzdött az ajkaimmal. Nekem a könny már potyogott a szememből, de nem hagytuk abba.
Hátradöntöttem az ágyon, és a csípőjére ülve, vagy inkább feküdve tértem le az ajkáról a nyakára.
- Emily, ezt most ne. -tolt el. De szavára sem figyelve, folytattam, és láthatólag és hallhatólag is, sikerült győznöm. Kibújtattam a felsőjéből és egy szem pillantás alatt kaptam le róla a pólót.
A nagy csókcsata közepette vettem észre, hogy már csak egy bugyi van rajtam, Liam ágyékánál pedig feszül az alsógatya anyaga.
Tapasztaltuk már, hogy én túl hangos vagyok, ezért Liamről letépve az alsóneműt, arra utasítottam, hogy elégítse ki magát mert én el kell hogy tűnjek. Még egy hosszú csók menetet lejátszottunk, miközben eljátszogattam.
Kisurrantam a szobából, kezembe a ruháimmal, majd úton a szobám felé, anya állított meg.
- Fürödtem. -előztem meg a kérdését, majd amilyen gyorsan csak lehetett, megtámadtam a szobámat.
Az ajtónak dőlve lecsúsztam, és a térdeimet fölhúzva zokogni kezdtem.
Nem, nem azért, mert nem csináltam a bátyámmal, hanem azért, mert nem lehet enyém a bátyám. Így nyomott el az álom, hogy még csak föl sem öltöztem, csak kuporodtam az ajtó előtt.
Reggel az ágyban találtam magam, és egy cetlit kaptam a homlokomra:

"Szép voltál, gratulálok. Liam."

Mai napig sem tudom, hogy mit vétettem... Aznap pedig...Nem is hívott, nem is beszéltünk...2 éven át egyáltalán semmit.

*Vissza a jelenbe*

Harci tyúkként (jobb hasonlat nem jutott eszembe -szerk.megj.) ugrottam kúsztam ki az ágy alól és ugrottam föl.
Danielle úgy nézett rám, mikor rávetettem magam Liamre, és csak szó nélkül lesmároltam, mintha meg tudna ölni...

Remélem nem okoztam csalódást, ha mégis akkor nézzétek el, mert istenem (!!!) mégis csak háromnegyed 2 van...
Kommentet írni!;) Puszi.