3. fejezet

- Szeretem őt. -jelentette ki Liam.
- Ez érthető, hiszen testvérek vagytok, de ennyire... -kaparta anya a levegőt vörös fejjel.
- Anya, ő a barátnőm. -fogalmazta át magam bátyám, én pedig karjába bújva vészeltem át az eseményeket.
- Liam, fogod a cuccod és elköltözöl! -közölte édesapám rideg hangon.
- Nem vehetitek el tőlem. -suttogtam erőtlenül, és akaratlanul is folytak a könnyeim.
- Ez törvény ellenes. Nem kufircolhatsz a vér szerinti testvéreddel, Emily. -fogta meg a kezem anyu.
- Vele megyek. -szipogtam.
- Szó sem lehet róla! -ordított rám apa. -Ti elvesztettétek a józan eszeteket! -csóválta a fejét.
- Nem! Anya, apa! -álltam föl. -Szeretem őt és ő is engem, és vele fogok menni! -rohantam volna, ha anya nem ragadja meg a csuklómat és le nem rángat a pincébe. Bezárt.

Egy pár óráig csak dörömböltem és üvöltöttem, de láttam, hogy semmi értelme, így kiültem az ablakba. Rács volt rajta. Mintha eleve börtönnek tervezték volna. De a napfény mégis bevilágított, színes szikrákat szórva a havon.
Elmélyültem egy emlékképben:

*9 évvel ezelőtt*

Hivatalosak voltunk egy szülinapi partira. Vagyis csak Liam. Engem nem szerettek, így nem hívtak el...
- Mivan te mocskos? -gáncsolt ki egy fiú a kert felé tartva. Mindenki engem nézett és a hasukat fogva nevettek.
- Hagyj békén, légyszives. -mondtam alig hallhatóan miközben fölkeltem a földről.
- Mi az te pisis, csak nem félsz? -sétált vissza a fiú és ismét a földre nyomott. Pityeregve húztam föl a térdeimet és a fülemet befogva szorítottam össze a könnyektől nedves szemeimet.
- Pisis, pisis, pisis... -csúfolt mindenki.
- Senki sem szeret, mindenki utál! -kiáltotta az egyik lány.
- Hé! Mi bajotok van vele? -szólalt föl az ismerős hang.
- Liam! -poroltam le magam és odaszaladtam hozzá. -Menjünk el innen! -öleltem át.
- Máris megyünk Ems. -mosolyodott el.

- Engem tényleg senki nem szeret? -álltam meg az úton. Oldalra döntött fejjel bambultam.
- Dehogyisnem! Én imádlak, és ezt igazán tudhatnád. -nyújtotta felém a kezét, amit megfogtam.
- Örökké? -suttogtam.
- Örökkön-örökké. -adott egy puszit a hajamra.
- Liam, te olyan nagy vagy már, engem sem fognak sokáig csúfolni, ugye? -csuklott el a hangom.
- Figyelj, lehet egy életen át kapod a pofonokat, de ügyesnek kell lenned! -kacsintott. -Én pedig mindig melletted leszek. Most pedig gyerünk haza, de majd anyának ne mondjuk el mi történt...

*Jelen*

Tettem pár lépést az ajtó felé, ahonnan a zár kattanását hallottam, majd az immár sötét helységbe betört a nappali lámpa fénye. Hunyorogva kiléptem, megvető pillantással bélyegezve anyámat elhaladtam, és Liam szobája felé szaladtam. Benyitottam, de már csak egy cetli állt az ágyon. Az üresség szinte mellkason vágott, mikor körbenéztem. Se egy tárgy, se egy emlék, csak egy póló az ágyon. Fölvettem róla a sárga lapocskát, majd összegyűrtem és zsebre vágtam. Liam pólójára már nem is figyeltem, csak a szobámba rontva a telefonomért mentem, és tárcsáztam Liamet.
- Szia, itt Liam. -hallottam meg hangját.
- Figyelj, hol vagy? Sajnálom, ho...
- Sajnos most nem tudok telefonhoz jönni, a sípszó után hagyj üzenetet. -píííííp. (sípszó) Kinyomtam.
- A francba is! - dobtam le magam az ágyra és zokogni kezdtem. Ismét elveszítettem...
A cetli.
Kivettem a gyűrött papír darabkát a zsebemből, majd átfutottam rajta.

" Szia Emily!
 Most lehet, hogy nem a legjobbkor írok, de ha szeretnél velem jönni, pakolj össze és éjjel 2-kor menj a szobámba. Érted megyünk. Ha nem leszel ott, egy életre békén hagylak ígérem. Tudnod kell, hogy szeretlek! Liam.xx"

 Föl sem fogtam. Mehetek Liammel. Ez... fantasztikus!
Gyorsan kaptam ki a bőröndömet, és az épp kezembe akadó ruhát belehajigáltam.
Fél 2 volt. Idegesen járkáltam föl-le Liam szobájában, és vártam.
Ekkor jött az, amire a legkevésbé számítottam: apa karba tett kézzel állt az ajtóban.
- Én... nem tudtam aludni. -makogtam.
- És unalmadban összepakoltál 2 bőröndbe?! -vonta föl szemöldökét. -Nem hagyjuk, hogy elfajulj! -ezzel megfogott (?) és átvitt a szobámba, kulcsra zárva azt. Öcsém, ezeknek kulcs mániájuk van?
Egyedül éreztem magam, illetve 100 hullám csatot törtem az ajtóba. Jön a költői kérdés: Miért nem mászok ki az ablakon?!
Nos, semmi magyarázatom sincs azon kívül, hogy hatalmas zajjal jár a kinyitása. Ráadásul nagy erőfeszítésbe kerül mire hajlandó kinyílni... Vagyis valószínű, hogy mire ki tudnék jutni, anyámék lesben állva várnának rám. Azzal pedig se előre, se hátra nem jutok. Így csak ültem az ágyon. Illetve egy újabb csomag hullám csattal próbálkoztam -ám sikertelenül.

Reggel a szememből dörzsöltem ki a csipát, és az ajtóhoz léptem.
- Kinyílsz! Most! -fenyegettem meg az ajtót, és mintha a szavam hatott volna, az kinyílt.
- Nincs mondani valóm. -került ki anya, miután észrevette, hogy kijöttem.
- Nekem lenne. -tettem karba a kezem.
- Mivel sejtem, hogy mi az, nem érdekel. -ezzel lefelé ment a lépcsőn.
- Téged mi érdekel? Az, hogy hogy tudsz kefélni. -indultam utána. -Soha nem foglalkoztatok velem, és csodálkoztok, ha a saját testvérembe szerettem bele? Apám helyett apám volt. Mindig ott volt, ha kellett... de ti...szartatok a fejünkre. -lenézően méregettem őt, majd miután csak elfordult, fölmentem.
Tudta, hogy igazam volt. Tudta, és már nem tudott mivel visszavágni.

* 3 hónappal később*

Hírét sem hallottam Liamnek, már 3 hónapja. Május van. Azonban már túlléptem bátyámon. Találtam egy srácot, aki ugyan olyan, mint ő. A neve David. Egy hete találkoztunk és tegnap jöttünk össze. Figyelmes, aranyos, és a csillagot is lehozná értem.
- Baj van, kicsim? -ölelte át a derekam, miközben a tűzijátékot vártuk.
- Semmi, tényleg. -adtam egy csókot puha arcára, és vissza szegeztem tekintetem az égre.
- Szeretlek. -ölelt át hátulról, így vállára tudtam hajtani a fejem.
- Én is szeretlek. -válaszoltam. Abban a pillanatban elkezdődött a színes égi fény-játék.
Szembesültem a ténnyel, hogy hamarosan 18 éves leszek, és talán munkát kellene keresnem. Nem, nem azért, hogy legyen zsém megkeresni Liamet, hanem azért, hogy tudjam finanszírozni az albérletet, amibe költözni készülök.
Egy új életet szeretnék nyitni, Daviddel.

Haza értünk. A szobámba osontunk halk léptekkel, nehogy észre ne vegyenek anyuék. Ledöntöttem az ágyra, én meg rá másztam. A nyakát kezdtem szívogatni és a fülcimpáját harapdosni, mire nagyobb sóhajokkal reagált. Pólóm alá nyúlt, és derekamat simogatta. Édes csókolózásból, szenvedélyesbe mentünk át. Nem haboztam, azonnal vetkőztetni kezdtem őt és magamat is. De miért is menne egyszerűen minden?! Miért ne rontaná el valaki?
Vagy épp valami. Ami jelen esetben a telefonom hangos, nagyon hangos csengő hangja.
- Mrhh. -morogtam, és ellöktem magam barátomtól, mire öklendezett (?) egyet. Kikutattam a székre hajított táskámból a hang forrását, majd ledöbbenve vizsgáltam a képernyőt, amin egy nyomtatott "LIAM HÍV" felirat volt.
Csak néztem. Mit akarhat? Miért keres föl pont most? Hol volt eddig?
Elég Emily! Ha nem veszed föl soha nem tudod meg! -győzködtem magam, és rámentem az 'elfogad' opcióra.
- L-Liam? -dadogtam könnyes szemmel. Egy ideig bele sem szólt, majd köhintett egyet, és hangos sóhaj mellett próbált megszólalni.

- Szia, Ems. - azt hiszem... remegett a hangja. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy kinyögje (szó szerint) a mondanivalóját.

Kommenteiteket várom, köszönöm a az eddigi támogatást^^ Hálás vagyok a feliratkozóknak is:)) Nos, jövőre ismét hozom a részt :D Kellemes, boldog és sikeres új évet kívánok mindenkinek!:))