Bevezető.

Mielőtt azonnal kiikszelitek az ablakot, mert sablonosnak gondoljátok a sztorimat, NE higgyétek, hogy az lesz! Ez egy nem mindennapos történetnek ígérkezik, és nem okozok csalódást. Most mindenki forgatja majd a szemét hogy "unalmas!" "ugyan az mint a többi..." stb..
De ha az első fejezetet elolvasod, (és nem vagy analfabéta) rájössz, hogy ez tényleg nem a szokásos "rózsaszív felhős" történet! Nem, nem bizony! 
Jó olvasást, kommentet ne felejts el hagyni! ;) Puszi.


Nem minden napi az életed még 17 évesen sem, ha egy világsztár a bátyád...

2008. szept. 04.

 A 13. születésnapom után 3 nappal, anyáék közölték, hogy nyár utáni kiruccanásra mennek (megint...) és a bátyámmal miénk a ház egy teljes hétig. Sosem voltak velem, nem tudtam velük leülni egy hosszabb beszélgetésre. Soha. Így most is a szobámban gubbasztva a plafon gyönyöreiben merültem el, mikor halk kopogást hallottam és az ajtóm nyikorgását.
- A választ nem szokás megvárni? -vetettem oda.
- Sajnálom, nem hiszem hogy bármit is megzavartam volna. -csukta be maga mögött az ajtót a bátyám.
- Hát...ebben talán igazad van. -ültem föl és pár kósza könnycseppet töröltem le az arcomról.
- Hé, valami baj van? -ült le mellém Liam átkarolva a vállamat. -Nekem bármit elmondhatsz, tudod. -mosolygott rám.
Liam olyan... hogyis mondjam... törődő típus. Érdekli, hogy mi van velem, és nagyon sokat köszönhetek neki.
- Az a baj, hogy anyáék sosem hallgatnak meg, és nem törődnek velem. -hajtottam le a fejem. Mintha én szégyellném magam az miatt, hogy ők ilyenek.
- De én itt vagyok helyettük is. Mondd el, amit nekik szeretnél, én szívesen meghallgatlak. -emelte föl a fejemet az államnál fogva.
- 13 éves vagyok, és már minden lány tud mindent és a zöme csinálta is... -kicsit elpirultam, hisz elég kínos ezt épp a bátyámnak mesélni... - én pedig le vagyok maradva. -kínosan nevetett föl.
- Hogy érted ezt?
- Például mindenki csókolózott már, csak én nem. -húztam a számat.
- Ráérsz még vele! -kacsintott és már állt volna föl, de visszarántottam a pulcsijánál fogva.
- Nem fejeztem be. -néztem szúrós szemekkel az ő szemébe.
- Hát oké. -helyezkedett vissza az ágyra.
- Csókolj meg! -böktem ki gyorsan.
- Mi?! -szöktek föl a szemöldökei.
- Csókolj meg, a bátyámmal nem olyan ciki ha bénázok, mintha élesben járatnám le magam! -magyaráztam.
- Emily, a húgom vagy...ezt nem. -kerekedtek ki a szemei.
- Liam, a kurva életbe! Csókolj meg! -emeltem föl kicsit a hangom. (na jó... nem kicsit)
- Huh. -fújta ki erősen a levegőt.
Kezét a hátam mögé támasztotta az ágyon, a másikat pedig a combomra csapta (?) és egyre közelebb hajolt. Megcsapott az illata. Normális esetben nem fantáziáltam volna a bátyámról, de most úgy éreztem, ezt megtehetem. Szemeit lassan lehunyta én meg szinte már bandzsítva figyeltem az eseményeket. Egyszer csak egy puszit lehet a számra és villám gyorsan elhúzódott.
- Megfelel? -vörösödött fülig.
- Nem! Ez puszi volt és nem csók... -csóváltam a felem.
- Te...most komolyan azt akarod, hogy smároljalak le?! -húzta föl egyik szemöldökét és pedig egy egyértelmű bólintással a tudtára adtam, hogy pont ezt szeretném.
Aztán kezdtük előröl. Én bandzsítottam, ő lecsukott szemmel a számra tapasztotta száját. Pislogtam egy párat, majd én is lehunytam a szemem. Megnyalta a számat, és nyelvét az én számba döfte (?) át. Egy ritmusra mozogtak ízlelőszerveink (vagy mi a szinonimája a nyelvnek) és kezét az ágyról a derekamra tette. Nem is tudom... csináltuk ezt vagy 5-6 percen át, majd elhúzódott a torkát köszörülve.
- Köszönöm. -mosolyogtam rá. Ő csak fölpattant, és legközelebb már csak az a szobája ajtaját hallottam csapódni. Vágtam magamban egy olyan fejet, hogy "ennek mi baja lett?" és utána rohantam.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, és olyat láttam, amire normál esetben öklendeztem volna. Liam... éppen... ült...és.. ez kínos. Szóval Liam épp a csajhiányát dolgozta föl (dolgozta...már ha értitek...- szerk.megj.). De az utóbbi után csak odasétáltam... és mintha nem láttam volna semmit, leültem mellé.
- Emily...én... jujj. -kapkodott ide-oda a párna után -ami nem volt- így a kezével takarta ami takarható.
Szó nélkül megcsókoltam. Elhúzódott...
- Mire készülsz? -ugrott arrébb ijedten. Válaszul újból megcsókoltam. Most nem állította le az eseményeket.

- Emily. -szólalt föl rekedten. -Álljunk el, ameddig nem késő. -tolt el lágyan magától.
- Nem akarok leállni. -hajoltam közelebb.
- Nem akarom elvenni az ártatlanságod. -húzódott hátrébb. - A bátyád vagyok... te jó isten! Egyáltalán mit művelünk? -fújtatott (?) egy sort.
- Nyugi már. -túrtam hajába.
- Biztos..?
- Bizos! -mosolyogtam rá. Megtörtént.


Ennek már 4 éve. Nem mondom, hogy elfelejtettük, mert ezt lehetetlenség, de nem is volt nagyon témában. Az után anyáék egyszer sem hagytak magunkra, szóval esélytelen volt hogy a történelem megismételje önmagát. Ebben az is közrejátszott, hogy Liam a One Direction énekese. Én pedig...én meg egy szürke besavanyodott kisegér vagyok... Miért is számítana a kis Emily, ha a bátyja többszázezer dollárt hoz haza havonta kétszer. Meggyűlöltem. És ha haza jött, én minden áron kerültem a társaságát. Elmentem sétálni vagy épp bezárkóztam a szobába mint aki már nem is él. Nem is keresett. Anyáék egyszer sem említették, hogy "beszélj a bátyáddal mert hiányzol neki" vagy hasonlót. Csak papíron volt már közünk egymáshoz, idegenek voltunk egymásnak.